30
OKT
2015

Angliában jártunk

2015. október 3.-10.

Különleges élmény egy ilyen nagyszabású úton részt venni. Átutazni fél Európán egy rózsaszín emeletes buszon több ezer kilométeren át, sokszor a járművön töltve az éjszakát is. Az ilyen utakat a nehézségek teszik különösen emlékezetessé amellett, hogy olyan helyeken járhattunk, amilyen helyekre a legtöbben sosem jutnak el. Nézzünk hát bele kalandos utunknak a szépségeibe:

Október 3.-án délután háromkor indultunk, felkészülve arra, hogy az éjszakát is a buszon fogjuk tölteni. Két sofőr és egy idegenvezető kísérte a hét felnőttből és hatvanfős diákseregből álló csapatunkat. Magam sem gondoltam, hogy egy ilyen hosszú úton mennyire kardinális kérdés a mosdóhasználat. Mert természetesen ezt a buszon nem lehetett megoldani, hiába volt szükség esetére WC-vel ellátva. Idegenvezetőnk rögtön az elején közölte, hogy csak kb. négy óránként fogunk megállni, tehát ehhez mérten igyunk és készüljünk fel az útszakaszokra. Meg kell jegyeznem, hogy éjszaka az osztrák és német autópályákon semmivel sem tűnt komfortosabbnak a helyzet, mint az itthoni fizetős mosdóknál. Kicsit körbejárva itt is úgy tűnt, hogy a „szegény” autósok többször használták a bokrokat, mint az épületeket.

Rögtön az első pár megállásnál szembesülhettünk azzal, hogy kirándulásunknak lehet akár egyfajta gasztrotúra vetülete is. Szendi András tanár úr tartott ebből folyamatosan bemutatót számunkra, aki egyetlen lehetőséget sem hagyott ki útközben arra, hogy végigkóstolja a helyi ételkülönlegességeket.

Éjszaka a buszon alvás megint csak különleges élmény. A szerencsésebbeknek két ülés jutott, míg a legelszántabb „zarándokok” a busz padlóján vetettek maguknak ágyat. Hajnalban a holland táj fogadott bennünket. Ennyi tehenet itthon sehol sem látni.

1. állomás: Brüsszel: vasárnap délelőtt érkeztünk ide. Leszállás után integettünk a királyi rezidenciának, majd irány a Grand Place. Ez a tér valóban lenyűgöző a maga impozáns épületeivel. Miután megtekintettük az aprócska pisilő kisfiút, sétálgathattunk egy kicsit a belvárosban. Közben maraton futók cikáztak körülöttünk, de ez nem akadályozott meg bennünket, hogy Szendi tanár úrhoz csatlakozva meg ne kóstoljuk a helyi ételkülönlegességet, a „waffel”-t, majd betérjünk egy-egy belga csokoládéboltba, ahol horror árakon ugyan, de elképesztő csokoládéválaszték fogadott bennünket. Megható volt számunkra a Szent Mihály templomban celebrált magyar nyelvű szentmise, ahol úgy éreztük, hogy nem is vagyunk igazán távol otthonról. Később az Atomium megcsodálása közben jó pár fotó készült és az elszántabbak sorban állhattak a szintén helyi specialitásnak kikiáltott sült krumpli árus előtt. Itt ugyanis kétszer átsütik. Attól még sült krumpli íze volt.

2. Külön élménynek számítanak az éjszakai tranzitszállások. Ezek az öntisztító tusolóval és WC-vel felszerelt mini szállások ekkora létszámnál már végképp próbára teszik az ember vizeletkiválasztó rendszerét. Ráadásul az öntisztító rendszer ugyanúgy tisztít, mint otthon. Több percig várni kellett minden alkalommal, míg befejezte teljesen hiábavalónak látszó feladatát. Itt jót aludtunk a hajnali három órai ébresztőig.

3. Csatorna: A hajnali sötétben nem sokat láttunk a francia tengerpartból, ám maga a komp meglepően méretes volt az itthon megszokottakhoz képest. Odabent a buszparkolón és a több szintes felépítményen kívül jókora társalgók és boltok fogadtak minket. Anglia partjaihoz közeledve próbáltuk kivenni a félhomályban a fehér sziklákat, ám ez csak azoknak sikerült, akik a szürkületi vakságnak semmilyen jelét sem mutatták.

4. Canterbury: Hangulatos kisváros barátságos utcákkal, egyenruhás diákokkal, ijesztő módon az utca bal oldalán – ekkor még számunkra szokatlanul – közlekedő autósokkal és akkora templommal, melybe a mi székesegyházunk többször belefért volna. Az anglikán szertartás Becket Tamás zarándokhelyén, a maga ellentmondásosságával és különösségével együtt felemelő élményt jelentett sokunknak. Az angol nyelven kevésbé analfabéták elégedetten konstatálhatták, hogy értik a szertartás, illetve a beszéd egy-egy részletét. Végül is azért is jöttünk, hogy a nyelvet is gyakoroljuk. Később a helyi bevásárlóközpontban ismét otthon érezhettük magunkat. Eleinte ugyanúgy nem találtunk semmit, majd apránként egymást avattuk be abba, hogy mit és hol érdemes megvenni.

5. Leeds Kastély: A valaha királyi rezidenciaként működő monumentális parkban 15000 Fontért vásárolhattunk volna éves golfbérletet, de ehhez nem volt kedvünk. Inkább körbejártunk egy kicsit, megtekintve az óriásira nőtt növényzetet, az impozáns kastélyt és a hozzá tartozó botanikus kertet. Az állatok, mint azzal később többször is szembesültünk, nagyon barátságosak voltak. Még nem tudták, hogy mi nem akarjuk megetetni őket. Ennek ellenére egészen közelről engedték magukat lefotózni. A park végében levő labirintuson többen is átverekedtük magunkat, majd onnan egy földalatti alagúton keresztül juthattunk ki. Magában a kastélyban pedig szembesülhettünk azzal, hogy az angol királyi család tagjai egykor milyen „szerény” körülmények között tengették napjaikat.

6. Lakókocsi park: Ismét különleges élmény volt kisebb lakás méretű lakókocsikban tölteni az éjszakákat. A fűtés ugyan nem működött tökéletesen, ám a közös épületben kárpótoltak minket finom ételekkel. Sajnos az előételek után nem volt több fogás, de ott legalább meleg volt. Érkezésünk után megnéztük a szállás közelében levő tengerpartot, melybe többen ruhástól meg is mártóztak. Való igaz, hogy előző éjjel a buszon nem tudtunk fürödni, többségünk mégsem erre vágyott. A hely egyébként alkalmas volt arra, hogy bármennyi pénzt elköltsünk, hiszen kisebb Las Vegas méretű nyerőgép-park volt a part mellett.Reggel a helyi ételkülönlegességekkel vártak minket: ráncos virsli, paradicsomos bab, – ami utazás előtt különösen érdekes koncepció – kenyér, vaj, lekvár. Ezt hazai kolbásszal, vagy konzervekkel pótolhattuk ki.

7. London: Madame Tussaud’s panoptikuma és a Sherlock Holmes Múzeum meglátogatása helyett néhányan metrón mentünk tovább. Ezt senkinek sem javaslom, hiszen az alig három állmásnyi utazás kétezer forintnyi fontba került. Ezek után nem csodálkoztunk azon, hogy a városban mindenütt dugó volt. Felkerestük a 9 és háromnegyedik vágányt, ahol Harry jelmezébe öltözve többnyire kínai turisták próbálták meg áttolni a falon a bevásárlókocsit. Mivel egyiknek sem sikerült, mi nem is próbálkoztunk ezzel. Következő állomásunk a British Múzeum volt. Ez egy amolyan időutazás volt a különböző kultúrákba. Szinte minden történelmi nép képviseltette magát régészeti leleteivel, szobraival, avagy múmiáival, mások ékszereikkel, fegyvereikkel esetleg makettekkel. A rendelkezésünkre álló idő alatt nem tudtuk az egészet bejárni. Elérve a Greenwich-i 0 hosszúsági fokot, átléphettünk a nyugati féltekére és megcsodálhattuk a kivilágított London éjszakai látképét. A kihelyezett standard mértékegységek alapján megállapíthattuk, hogy lábunk nagyobb, mint egy láb és hogy egy yard nagyjából három lábat tesz ki. Másnap, miután átverekedtük magunkat a reggeli dugón, a Westminsteri apátság, majd a Buckingham Palota volt a célpont. Ez utóbbinál megnézhettük a táblát, amire ki volt írva, hogy őrségváltás csak holnap lesz. Maga a palota, illetve az előtte strázsáló fekete kucsmás őrök ennek ellenére elnyerték a tetszésünket. „Kedvünkért” még egy lovas felvonulást is rendeztek. Megállapítottuk, hogy a terület már valószínűleg kínai fennhatóság alatt áll, mert annyian voltak itt (is) belőlük. Ehhez képest a kínai negyedben sem voltak többen. A belvárosban végre egy magyar ember által üzemeltetett gyorsétteremben ebédelhettünk. Rendkívül ízletes volt. Sajnáltuk, hogy nem ő üzemelteti a konyhát a szállásunkon. A Trafalgar tér után a London Eye következett. Jókora kerekébe csak némi átvilágítás után juthattunk be. Miután a biztonsági őrök meggyőződtek arról, sem miszlikbe aprítani, sem felrobbantani nem akarjuk magunkat odafent, beléphettünk egy átlátszó kabinba, melyben a város fölé emeltek bennünket. Minden ilyen kabinban volt egy érintőképernyős panel, ha esetleg unalmasnak találnánk a látványt. Mi inkább gyönyörködtünk az elénk táruló városban és fotókat készítettünk.

8. A Salisbury katedrálisba érkezve, elcsendesedve merültünk el az évszázados falak csodálatába. Itt magyar nyelvű útmutatót is kaptunk, így a legtöbben megtaláltuk azt a termet is, ahol a Magna Cartát őrizték. Maga a kisváros szintén nagyon hangulatos, tipikus angol városka volt.

9. Stonehenge: furcsa, hogy egy kőrakást ennyire tud élvezni az ember. Persze erről az is tehet, hogy idegenvezetők hosszasan részletezte a kövek történetét. Valójában a legmegdöbbentőbb azzal szembesülni, hogy ezek a fizika törvényei szerint a kövek nem lehetnének ott. Ahhoz képest elég nagyok voltak. Távozás előtt itt még megcsodálhattuk a Szollár Bence által rögtönzött druida szertartást is, amit egy sötét színű, „korabeli” esernyővel adott elő. Szállásunkat este egy utolsó szolid karaoke bemutatóval búcsúztattuk.

10. Angliában utoljára a Tower-t néztük meg. A fekete hollók a helyükön voltak, tehát úgy tűnik, hogy a birodalom egyelőre nem omlik össze. A valaha virágzó lovagi rend tagjai csak a páncéljaikat hagyták maguk után, amit nem is csodáltunk, mert az erőd is kínai megszállás alatt állt.

11. A szigetet a Csalagúton keresztül hagytuk el. Itt buszostul elnyelt bennünket a szerelvény, melynek ablakain keresztül csak az alagút sötétjébe láthattunk ki. Igaz, hogy túl sok látnivalóra itt nem is számítottunk.

12. Párizs: A Szajna partján elterülő, Londonnál sokkal tágasabbnak tűnő óriásváros egy napos látogatásunk részévé vált. Idegenvezetőnk nagy bátorsággal továbbra is angol zászlóját lobogtatva mutatta nekünk az utat. A Notre Dame-ba tervezett francia nyelvű szentmisére az utolsó pillanatban érkeztünk. A szerencsésebbek még a bejáratnál vásárolhattak pár Eiffel tornyos kulcstartót a rámenős árusoktól. Ezután az elszántabbak sorban állhattak a Louvre-nál, hogy, ha már itt vannak, legalább a Mona Lisára ránézhessenek. A kevésbé elszántak, akik nem akartak egy órán keresztül sorban állni, inkább további gasztronómiai kísérleteket folytattak. Innen a Hadtörténeti Múzeum felé vettük az irányt. Napóleon igazán nem panaszkodhat a sírhelyét illetően, persze kérdés, hogy a sok kínai turistától tud-e megfelelően nyugodni. A Tuilériák kertjén keresztül végül utolsó állomásunkhoz értünk, az Eiffel toronyhoz. Itt elkészítettük utolsó fényképeinket és hosszú sorban állás, majd biztonsági vizsgálatok után továbbra is ártalmatlannak találtak minket. Bár a legfelső szintre nem juthattunk fel a nagy tömeg miatt, a kilátás így is pazar volt. Nem is említem, hogy melyik nép képviselőiből voltak a legtöbben.

Utunk során betekintést nyerhettünk a belga, brit és francia kultúrába. Kínaiakat megszégyenítő elszántsággal csatangoltunk a városokban, csattogtattuk a fényképezőgépeinket. Az élményekben pedig az a jó, hogy azok örökre a mieink maradnak. Köszönettel tartozunk ezért a Jóistennek, a szervezőknek, az idegenvezetőnknek, a sofőrjeinknek és az igazán jó Szent Móros társaságnak. Diákjainkra igazán büszkék lehettünk, hiszen minden nehézségben és megpróbáltatásban hősiesen, zokszó nélkül velünk tartottak. Minden bizonnyal nem utoljára.

Helstáb Ákos

KÉPGALÉRIA