17
JúN
2018

Túratábor

Az utolsó hétre tervezett túratábor az évvégi programok egyik legkiemelkedőbb jelentőségű eseménye. Felkerekedünk, több napra elutazunk, együtt veszünk részt a programokon, étkezéseken, ott is alszunk  – hihetetlen fontosságú élmény, nevelési lehetőség, sokirányú tanulás egyaránt. Megismerjük hazánk természeti és történelmi értékeit, vagy élvezzük egy-egy szórakoztató program lehetőségeit – sokszor úgy, hogy egy ilyen utazással többet tanulunk néhány nap alatt, mint egész évben együttvéve. Itt nem kimondottan az ismeretszerzésről van szó. A közösségben megélt napok során saját magunkról is sok mindent megtudhatunk. Bizonyára mindenki jól akarja magát érezni, és láthatjuk, hogy sajnos ez  sok mindenkinél mást és mást jelent. Így aztán rájövünk, hogy nem is olyan egyszerű együtt jól érezni magunkat. Igazából ez csak annak sikerül, aki saját igényei elő helyezi a többiekét, türelmes, segítőkész és kedves. Csak így veszi észre azt, ha a másik is ilyen, így aztán igazi boldogság együtt lenni. Csakhogy pont ezek a tulajdonságok a legnehezebben kialakíthatók; akinek ezek közül egyik sem működik, nem tudja magát jól érezni, és a környezetének az életét is megnehezíti. Viszont semmivel sem pótolható lehetőség mégis megpróbálni, a túratábor keretei között gyakorolni, és a végén a sikernek örülni, az egészre majd évtizedek múlva is kellemes érzésekkel visszagondolni.

Ezúttal a 3.b) osztály patzai utazásáról próbálnék ezen gondolatok jegyében beszámolni. A Katica-tanya nem csak nekünk, hanem a 3.a és a 4.a osztálynak is otthont nyújtott ezekben a napokban. Kimondottan közös program csak az utazás volt a negyedikesekkel, de senkit sem zavart, hogy a helyszínen lépten-nyomon egymásba botlottunk. A Volán az odaút során Kaposvárig külön mentesítő járatot létesített számunkra, így aztán kellemesen kezdődött az utazás. Szerencsére az átszállás után a menetrendszerű buszon alig volt utas, de ezen mi pillanatok alatt segítettünk, és jó nagy tömeggel érkezett meg a patzai elágazáshoz. Sajnos az eső is megeredt, így aztán esőkabátban bandukoltunk a 2 km távolságban lévő Katica-tanyához. Útközben 28 nyelven köszöntött minket a falu határában elhelyezett tábla: “Isten hozta Patcán!”. Elgondolkodtunk, hogy valóban Isten megteremtett minket, ide helyezett, ahol élünk, és most lehetővé tette, hogy Patcán töltsünk két napot. Máris van miért hálát adni. Főleg, mert a Katica – tanya egy igazi élménypark, ahol játszani, tanulni, élményeket szerezni, lakni, enni-inni egyaránt lehet. A vezetőség nagy gondot fordít arra, hogy ÖKO – program szerint működjön, pl. a felhasznált villanyáram 80 %-át megújuló energiából (napelemek) biztosítja. Ügyelnek, hogy a berendezések kevés energiát fogyasszanak, a fejlesztések is ennek jegyében zajlanak.

Az állatfarm közel hozza a gyerekekhez a tenyésztett állatokkal kapcsolatos ismereteket, feladatokat. Lehet simogatni, etetni őket, sőt, tehénfejésen is részt vettünk. Igazán különleges élmény volt azt a tejet inni, amelyet épp az imént saját magunk fejtünk a tehén tőgyéből. Kedves dolog volt megfigyelni, hogy akinek nem sikerült a fejés, annak a többiek szívesen kínáltak a sajátjukból kóstolásra. A gazda pedig minden feladathoz választott egy-egy gyereket, hadd vezesse, hadd etesse, hadd tegye rá később a fejőgép szívócsövét, így aztán néhányan valóban “belekóstolhattak” a gazdák életébe. Bizony a trágya téma is előkerült, és kiderült, hogy “nem mind arany, ami fénylik…” De ettől a jókedvünk nem múlt el, és egy igen tanulságos tiroli dalt is énekeltünk, miszerint: “Umfalva, Umfalva, ott lakok én, Ott gyártjuk a tejet Riska meg én. Riskának lába közt van egy kebel, amit a tej végett rángatni kell. Hollári hollári hollári hó…”

A közelben fölmászhattunk néhány kiszolgált mezőgazdasági eszközre, majd kicsiny, homokozóban elhelyezett földmunkagépekkel dolgozhattunk. Az osztályközösség legszorgalmasabb és legösszetartóbb tanulói meg is alakították kiváló munkabrigádjukat. A kevésbé ügyeseket betanították, segítették, így aztán több alkalommal is visszatértünk ide “dolgozni”.

A közelben méteres figurákkal lehetett sakkozni, miközben a szamarak ordítását és a hatalmas sertés röfögését hallgathattuk.

A kis bocik viszont csöndben voltak, és élvezték társaságunkat, szívesen vették a símogatást, és hálából nyalogatták smirglihez hasonlóan érdes nyelvükkel a kezünket.

Saját kutyánk is lett, egy kedves jószág két napig kísért minket, és még a haza induló busz elé is letelepedett, hogy ne hagyjuk már őt itt!

Persze vissza-visszatértünk az óriás játszó- és csúszdaházba, és egymás példáján okulva mindenki vigyázott magára, és előbb-utóbb neki mert menni a legfélelmetesebb csúszdán való lesiklásnak is.

A kültéri csúszdapark is nagyon klassz volt, de ott aztán meg kellett dolgozni az élményért. Ugyanis jó nehéz, fánk alakú, felfújt csúszógumikat kellett felvonszolni a legmagasabb pontra. Örültünk, hogy nem tűz ránk a nap – egyébként majdnem végig felhős, esős idő volt.

A gokart-pályán is dolgozni kellett az eredményért, mert a lábbal hajtható járgányok bizony ették a lóerőt, egyik-másik különösen nehezen tekerhető volt. A legjobb gépekkel viszont igazi élmény volt a pályán való “száguldozás”. Aki annyira belefeledkezett az élvezetbe, azt időnként letessékeltük a többi, általában türelmesen várakozó gyerek kedvéért. Néhányan ügyesen nekiestek a szerelésnek, és a leeső láncokat, elállítódott fékeket próbálták megreparálni. Itt is tanultunk valamit játékból, viselkedésből, kitartásból, erőfeszítésből, szerelésből…

Hát még a céllövölde! A sűrített levegővel működő kis ágyukkal igazi élmény volt lődözni. Bizony, a szertelenséget szabályokkal és rendszer bevezetésével kellett megfékezni, így aztán kialakult egy igazán élményszerű harc. Nem szeretem a fegyvereket, de ez nem a gyilkolásról szólt, hanem az ügyességről, türelemről, becsületességről. Akit kilőttek, ki kellett állnia a harcból, ami bizony nem mindig tetszett néhányunknak.  Volt, aki alig pár másodperc után kiesett a játékból. Persze az állandóan újraindított és egyre inkább csapatmunkára épülő folytatásban ismét részt lehetett venni.

A középkorba vezetett minket a Fehér Holló Középkori Műhely előadása a Lovagvárban. Történelmi, technikai, hadtörténeti jellegű, kedvesen megfogalmazott interaktív programjuk a két nap legtartalmasabb részét jelentette. A gyerekeket beöltöztették a lovagkor ruházataiba, történelmi, címertani, fegyvertechnológiai és harcászati ismeretek és gyakorlatok váltogatták egymást. A feketék és vörösek botos harca is szabályokhoz, stratégia-tanuláshoz kötődött. A kutyánkat alig bírtuk rávenni, hogy ebből ő most maradjon ki, mert neki az veszélyes… Itt sem volt mindenkinek élmény, ha hamar kiesett, de aztán ők is megvigasztalódtak, amikor az íjjal való lövészetet gyakorolhatták.

“Aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Őt a Mennyei Atya előtt” – mondja Jézus. Bizony, evéskor vagy esti ima alkalmából nem titkoltuk, hogy a megvallás – a vallás, a hit – nekünk fontos, és nem baj, ha ezt más emberek is látják, hallják. Bizony, “nem riadtunk vissza” még a zsoltárénekléstől sem. Ezt már csak azért sem hagyhattuk ki, mert a nagyobbak kedvesen megállapították, hogy amíg ők bulizni fognak az est folyamán, addig szegény harmadikosoknak biztosan zsoltárt kell majd énekelni… Hát, annál jobban esett, hogy mégis megtettük! Persze egy kis buli nálunk is volt, ilyenkor nehezen alszik el a társaság. Különös élmény együtt aludni, beszélgetni, viccelődni vagy éppen egymást ugratni. Nem könnyű dolog mindezt kordában tartani,  de még ezzel kapcsolatban is  sokat tanulhatunk az így eltöltött esték emlékeiből.

A tervezett vizes programokat az időjárás igyekezett megakadályozni, ehelyett sokat játszottunk a már megismert lehetőségek között, illetve fölfedeztük még a labirintust és a trambulin-parkot is. Megint a szabályok, hogyan kell és hogyan szabad használni az eszközöket, miért van mindig mindenütt annyi szabály? Ezen bizony elgondolkozhatunk. Végül mégiscsak megkegyelmezett az idő a vizeseknek, és a legújabb, kedves és ötletes Víziparkot is élvezhette a bátor, fürdőruhába bújt gyermekcsapat.

Végül mégiscsak a buszállomáson találtuk magunkat, és fáradtan, de sok mesélnivalóval a tarisznyánkban érkeztünk meg végre Pécsre.

Szöveg és fotók: Gyöngyösi István

KÉPGALÉRIA